Útközben -

Budapest és Stockholm között WOLF KATIval.

Üstökösként robbant be a magyar könnyűzenei életbe. A publikum pillanatok alatt szívébe zárta az X-Faktor tündöklő dívájaként – ezzel párhuzamosan pedig nemzetközi karrierje is kezdetét vette. A szakma megbecsülését a Gundel Művészeti Díj, és immár a VIVA Comet elismerése is jelzi, melyet Wolf Kati az Év Legjobb Női Előadójaként vehetett át – exkluzív interjúnk után alig egy héttel.

Düsseldorfból történt hazatérését követően beszélgettünk egy langymeleg szombat esten. Sofőrje balatoni fellépéséről éppen budapesti otthona felé tartott az aznap négy koncerten sikert arató közönségkedvenccel. Útja másnap gyermekéveinek színterére, Szentendrére vezette, -nagyobbik lánya születésnapi ünnepségére-, majd Itáliába, ahol Kati, az örömtelien fárasztó, dús hónapok után -férje oldalán-, végre megpihenhetett. A Wolf-expressz Svédország után itthon száguld tovább: hazai rajongói nyári koncertkörútjának keretében számos helyszínen találkozhatnak az álmait kétgyermekes családanyaként valóra váltó, energikus és életvidám énekesnővel.

Jelenleg is zajló országjáró turnéd eszedbe juttatja a régi időket, amikor még kevésbé ismert előadóként jártad az országot akkori csapataiddal?

Abszolút, és nem is hagyom, hogy megfeledkezzem azokról az évekről. Mindenhol szoktam beszélni erről – én amúgy is elég sokat beszélek a színpadon, mert szerintem nagyon fontos, hogy egy előadó ne csak a hangjával, hanem a személyiségével is közelebb kerüljön a közönséghez-, és mindig el szoktam mondani, hogy én elég sok éve énekelek már, …

…több, mint egy évtizede.

Sőt!… már majdnem kettő… Azt kell mondjam, hogy már gimnázium óta énekelek, és olyan zenekarokkal léptem fel, amelyekből nagyon sok van Magyarországon. Nagyon jó együttesekkel, akik ismeretlen névvel rendezvényeken, bálokon, esküvőkön, klubokban jobbnál-jobb zenét játszanak, csak nem jutnak el az ismertségig… Azt gondolom, hogy az, aki végigjárta úgy is az országot, ahogy korábban én; hogy délután ötkor beült a kocsiba – egy fellépés miatt-, majd este hattól hajnali négyig zenélt úgy, hogy nem már a tapsba érkezett meg, mint most, hanem meg kellett küzdenie a sikerért… aki ezt átélte, az sokkal jobban tudja értékelni az eredményeit…Én nem fogom elfelejteni az előzményeket, és mindig mondom, hogy ne nézzük le a „sztár világon” kívüli vendéglátó zenélést! Bizony kemény munka… Most is meg kell küzdeni azért, hogy jó legyen a fellépés, de azért már sokkal könnyebb…

Örökösen sugározni, szépnek és kedvesnek lenni hosszútávon azonban rendkívül fárasztó.

Igen, ez óhatatlanul felmerül, hogy nem fárasztó-e… Az, de én nagyon szeretek elfáradni olyan dolgokban, ami jól esik nekem. Azelőtt is aktív életet éltem, és nem akarok kipihenten élni… Én élvezem ezt; élvezem, ha a gyerekekkel lefáradok egy nap alatt, mert olyan a program, hogy jövünk-megyünk, hazaérünk, és lóg a nyelvünk; és élvezem azt, amikor elmegyek fellépni több helyre, és hullafáradtan érkezem haza. Ez egy nagyon jóleső fáradtság. Nem vagyok az a típus, aki szeret lábat lógatni és pihengetni. Egyelőre él az a kettősség az életemben, hogy megvan bennem az édesanyám nagyon erős oldala, hogy ő mindig egy anya volt otthon és feleség, aki a családi tűzhelyet őrizte, és ezt a fajta hangulatot én is megpróbálom otthon megteremteni. Ugyanakkor él bennem a másik oldal, az édesapámé; aki nagyon komolyan vette mindig a munkáját, nagyon szerette a zenélést, rengeteget dolgozott – téve ezt a mai napig. Ezt a kettőt igyekszem összeegyeztetni, és ez jó, mert ha az egyikben elfáradok, akkor ott a másik, hogy kikapcsolódjak, vice versa… A pihenőidőszakok pedig nagyon feltöltenek. Iszonyú jó volt például kettesben lenni Ákossal legutóbb… Beszélgetni egy sör mellett, nem foglalkozni semmivel.

A mindennapok pergő forgatagában nem érzed olykor úgy, hogy kedved támadna visszavonulni a könyveidhez, – ahhoz a filozófiai vonalhoz, amelyet a leginkább magadénak érzel?

Egyelőre nem érzek magamban ilyen késztetést, pedig nagyon szeretek olvasni, főleg regényeket. Ez az egyik kikapcsolódási mód, ami működik nálam. Amikor elkezdődött az X-Faktor, akkor elkezdtem egy könyvet, és azt hiszem, hogy a harmadik oldalnál tartok… Nemhogy könyvvel nem jutok előbbre, de még az anyukám által hozott magazinokkal sem. Már azokat sincs időm olvasni…

Arra tudtál időt szakítani már, túl az Euróvíziós Dalfesztivál körülötti őrületen; – a sokkon, extázison, az interjúk átláthatatlan óceánján, a hozzá kapcsolódó események tömegén-, hogy leülj, átszűrve magadban az eseményeket? A meglehetősen felfokozott időszak után rövid időre ki is vontad magad a forgalomból, ha jól tudom…

A médiaforgalomból. Amikor hazajöttem, akkor nyilván annak volt egy lecsengése. Tehát azt nem tehettem meg, hogy azonnal becsukom magam mögött az ajtót és eltűnök, mert az, hogy én eddig jutottam, az nagyrészt a közönségnek és a médiának is köszönhető. Nyilvánvalóan az emberek kíváncsiak voltak rám, kellett, hogy legyen egy levezetése a dolognak, mert nagyon mély érzelmek törtek mindenkiben felszínre az Euróvízió kapcsán. Egy hétbe belezsúfoltunk nagyon sok médiamegjelenést, és ez jó is volt így. Természetesen a szeretteimmel, – főleg a férjemmel-, nagyon sokat beszélgettünk erről. Ő kint is volt velem az elején meg a döntő napján. Időközben persze ülepedett bennem a dolog, de azt kell mondjam, hogy most járom az országot, és borzasztó helyesek-kedvesek velem az emberek. Mindenki odajön, hogy nagyon tetszett nekik a produkció, nagyon büszkék voltak rám, nagyon-nagyon szeretnek, és ne foglalkozzak az eredménnyel. Én is csalódott voltam, amikor hazajöttem, és nemcsak magam miatt, hanem azért, mert valóban olyan összefogás történt itthon, amire ritkán adódik példa. Nagyon megható volt, és óriási erőt adott odakint, hogy tudtam, mennyire szeretik itthon a dalt, a produkciómat, és ezt még mindig érzem az emberek visszajelzésein keresztül… Csalódott azért voltam, mert nagyon sok ember megérdemelt volna sokkal jobb helyezést, és nagyon ránkfért volna a siker; nemcsak a csapatra, hanem az országra is valóban, és azt gondolom, hogy legyünk büszkék a produkcióra, mert jól sikerült, – teljesen függetlenül attól, hogy milyen eredmények születtek…

Egyet értek, – mondom ezt teljes mellszélességgel csatlakozva a Nekünk Wolf Kati nyerte az Euróvíziós Dalfesztivált internetes közösségének népes táborához. Te megkönnyezted az eredményt; nagyobbik lányod hogyan élte meg a történteket?

Nem tudom, hogy egy ekkora gyerek, hogyan látja, hogyan fogja föl az ilyen dolgokat… Ő annyira örült, hogy végre hazajöttem. Az elején kint volt velem majdnem egy hetet, utána ő hazajött, és egy bő hétig nem láttuk egymást… Úgyhogy ő inkább azzal volt elfoglalva, hogy visszakapja az anyukáját, és ez így rendben is van. Neki is azt mondtuk, hogy nagyon jól sikerült a fellépésünk, nincs okom szomorkodni, sőt…

Szomorúságot és érzelmi próbatételt igazából a Lucától való távollét okozhatott számodra. Lévén, hogy ez volt az első leghosszabb idő, amikor el kellett egymástól szakadnotok …

Ez így van. Lucától bő két hétig voltam távol, és szokták kérdezni, hogy szegény hogy bírta… Mindig mondom, hogy Luca jól… én nem! … -nevet… Ő egy boldogsággolyó… és hál istennek nagyon jó kapcsolata van a nagyszülőkkel, akik vigyáztak rá itthon. Ennek ellenére iszonyatosan hiányzott kint. Mindig az esték voltak nehezek, mert napközben nagyon sok dolgom volt – rengeteget próbáltunk az Arénában, milliónyi interjú, sajtómegjelenés volt, gyakorlatilag tényleg nem volt szusszanyásnyi időm sem-, és este, amikor visszamentem a szállodai szobába, akkor mindig rettenetesen hiányoztak a gyerekek. Olyankor mindig nézegettem persze a róluk készült fényképeket… Az anyukám meg az apukám kijöttek a döntőre, és az azért volt nagyon jópofa dolog, mert édesapám a X-Faktor idején azt mondta, hogy ő nem jön el az adásokra, ő a döntőre fog eljönni, annyira bízott abban, hogy ott leszek a döntőben. Ez nem jött össze, oda nem tudtak eljönni, és amikor kiderült, hogy megyek az Eurovízióra, akkor mondta, hogy na jó, akkor eljövök erre a döntőre- nevet. Ők tényleg nagyon-nagyon izgultak mindketten. Kint volt velem a férjem is – őt említeném meg elsősorban-, aki gyakorlatilag úgy élte át velem ezt az egészet, mint senki más, a lehető legközelebbről. Az elődöntőn nem volt kint velem, és a döntő előtt én már annyira vártam, hogy visszajöjjön, mert ő volt az, aki úgy tudott lelkileg támogatni egy ilyen volumenü eseménynél, ahogy senki más. Ott voltak a szüleim is, az is nagyon jó volt, és tudtam, hogy ők még nálam is sokkal jobban izgultak, még sokkal kevesebbet ettek meg aludtak, mint én… A férjem viszont tudott úgy bíztatni, és olyan dolgokat mondani, mint egy lelki tréner. Nélküle nekem nem menne így ez az egész…

A hazatérésed óta férjeddel és gyermekeiddel eltöltött közös napoknak, hétvégéknek köszönhetően a távollétek okozta kínzó lelkiismeretfurdalás oldódott már benned valamelyest?

Nem nagyon, ugyanakkor mindig együttjár azzal, amit vállaltam. Ha nem vagyok velük, akkor igenis jelen van. Az az igazság, hogy ezen nem lehet változtatni. Megnyugtató, hogy a gyerekek nagyon jól vannak. Nagyon sokszor kérdezik tőlem, hogy a gyerekek hogy bírják?… Ha a nem bírnák, nem csinálnám. Valójában az, hogy ezt a gyerekek ilyen harmónikusan bírják, azt nagyrészt a férjemnek is köszönhetjük. Iszonyatosan fontos, hogy a gyerekek ugyanúgy számíthatnak rá, mint rám, ha nem vagyok otthon.

Te pedig mindig kihangsúlyozod, hogy elsősorban anya vagy, csak utána énekesnő…

Így van. Én most is nagyon szigorúan veszem, hogy kijelölök minden héten több napot, amikor nem vállalok el semmit- fellépést sem, napközbeni feladatot meg pláne nem-, tehát gyakran kerítek olyan napokat, ami csak az övéké. Mondjuk a szombatjaim mozgalmasak, akkor kevesebbet vagyok otthon, de a többi napon általában este van fellépés, és akkor egész nap velük vagyok, csak este megyek el. Rengeteg dolgozó nő van, aki ugyanennyi időt tud a gyerekeivel tölteni, vagy még kevesebbet, mert dolgozik egy irodában napi 8-10 órát. Az még sokkal nehezebb. Én tudom hozzájuk igazítani a fellépéseken kívüli elfoglaltságaimat. Előfordult, hogy Lucát például elvittem egy fotózásra, mert tudtam, hogy nem lesz olyan hosszadalmas, nem lesz olyan nehéz. Aludt egyet a babakocsiban, utána felkelt, és kicsit szétszedte a fényképezőgépeket. Ennyi történt, de jól érezte magát, és anyával volt. Volt olyan az X-Faktor után, hogy láttam, a nagyobbik nem bírja olyan jól. Akkor kiírtam pár hét szabadságot… Az a jó egy gyerekben, hogy egy napot vele vagyok, és visszaáll a lelki békéje… Erre nagyon-nagyon oda kell figyelni.

Éppúgy, mint a zavartalan családi programokra. Mennyire fér bele a közös időtöltésekbe a mozizás? Jankának levetítetted már Dargay Attila idén 30. jubileumát ünneplő VUKját?

Ne viccelj! Oda-vissza tudja. Most volt másodjára moziban életében, mert a legelső mozi nem sikerült jól. Egy olyan rajzfilmre vittük el, amiben voltak valóban nem annyira gyerekeknek való részek, úgyhogy azóta nem járt moziban. Ott nem mutattam meg neki a VUK-ot, de otthon természetesen megvan, úgyhogy fújja kívülről.

Milyen a viszonya azzal a kislánnyal, aki a főcímdalt énekelte azon a felvételen, amely akkor készült veled, amikor annyi idős voltál majdnem, mint Janka lányod?

Nem is tudom, hány éves lehetett, -olyan három év körül volt-, amikor megmutattam neki a youtube-on a felvételt, amin én énekelek. Addig nézte a rajzfilmet, énekelgettük a dalt, de neki nem mondott semmit az, hogy az anya énekelte annak idején a főcímdalt – egy hároméves gyerek nem foglalkozik ezzel. Megmutattam neki a felvételt, de nem mondtam, hogy az a kislány, akit lát, én voltam… Leült a számítógép elé, megnézte a klipet, zavartan mosolygott… Kérdeztem tőle, hogy ismered ezt a dalt? Persze -felelte-, ez a VUK. Ki énekelte ezen a felvételen, kérdeztem, erre rámnézett, és azt mondta: Mogyi… Azt hitte, hogy saját magát látja… Elképesztő volt… Azóta is folyna a könnyem, meg ott ülnék, ha nem rángatnak el onnan – a meglepetéstől, hogy milyen szimbiózisban éltünk akkor…

Janka nem vált féltékennyé Luca érkeztekor?

Náluk is volt természetesen féltékenység, szerintem ez mindenhol jelen van. 4,5 éves volt a nagy, amikor megszűnt az addigi egyeduralma… de valami olyan emberi nagyság van abban a 6 éves lánykában, meg olyan gondolatai vannak időnként, hogy én is meglepődöm, és tanulok tőle… Elképesztő, mit művel a kicsivel, magyaráz neki, tanítgatja. Jó dolga van Lucának, aki csüng rajta nagy szemekkel. Neki Mogyi az Isten meg a példa, úgyhogy jó kis párost alkotnak… Tünemények mind a ketten, imádják egymást. Nagyon szerencsés az, akinek megadatik, hogy gyereke lehet. Egészséges gyereke. Ez nekem megadatott… Nem kívánok többet, mint hogy maradjon így – 100 évig még.

Boldog anyukaként és feleségként éled meg jelenlegi sikereidet, engem viszont az érdekelne, hogy egy olyan mély, drámai élmény hatása alatt, mint amit mondjuk egy szerelem elvirágzása jelent az ember életében, hogy érzed; képes volnál kiénekelni magadból a fájdalmad?

A tanárom azt szokta mondani, hogy csurdultig teli szívvel, és nagyon hideg fejjel énekeljek. Ez nagyon nehéz, és el is kapja az embert pillanatokra a dolog. Egy-egy alkalommal van olyan, hogy az ember tényleg bele tudja vinni a fájdalmát, vagy az érzéseit, ami mondjuk nem feltétlenül kell, hogy szerelemmel kapcsolatos legyen. Egy csomó olyan érzés van az emberben, amit egy dal kapcsán kiadhat magából, és kell is… Azt gondolom, hogy mindent meg kell élni erőteljesen, különben nem ér semmit az egész. Nem kell eltemetni semmit, hanem meg kell élni, és aztán minden levezetődik magától…

Nem véletlenül említettem éppen a szerelmet a fájdalom kapcsán… Dalod ugyanis, a Szerelem, miért múlsz, éppen az elmúló szerelem témáját dolgozza fel. Köztudott, hogy slágered februári megjelenése óta milliókat ragadott magával. Azt azonban nem is sejtjük, mi Wolf Kati válasza a címbe foglalt költői kérdésre.

A szerelem szerintem nem múlik, csak hullámzik.

A férjed oldalán eltöltött 12 év után még mindig úgy érzed tehát, hogy a szerelem egy örök, állandóan jelenlévő állapot az ember életében?

Igen, úgy gondolom. Egy nagyon impulzív, hullámzó dolog.

Ami néha fura dolgokra ragadtatja az embert… itt van példának okáért a túlzott féltékenység… Párod, Ákos megfontolt, komoly jogászember. Nem féltékeny alkat. Belőled hajlamos előtőrni időnként a zöld szemű szörnyeteg?

Hajlamos persze, és szerintem mindenki hajlamos erre, meg mindenkiben megfordul ez a dolog. Normális keretek közt kell ezzel bánni meg foglalkozni. Ha nem vagyok szerelmes, akkor nem vagyok féltékeny… A féltékenység mindenkiben benne van… Bennem is, de nyilván egy normális szinten kezelem, meg azért nem jellemző rám. Sajnos a szerelem egy erőteljes meg önző dolog – nevet. Egyébiránt pedig azt gondolom, hogy addig a percig működik egy kapcsolat, amíg az a két ember szereti egymást. Lehet ez szerelem, barátság, bármilyen viszony, ha az az alapvető akarat, hogy én szeretlek, és jót akarok. Akkor működik, és akkor mindent meg lehet bocsátani. Ha meg ez nincs, akkor teljesen mindegy, hogy működik, meg mi történik, akkor épp a dolog lényege hiányzik…

Voltak pillanatok a dal megszületése óta, amikor felvillantak előtted a szöveg mondanivalójára reflektáló képek a múltból?

Nem, nincsenek, nem is volna jó. Amikor hallgatom, akkor inkább. Azt gondolom, hogy amikor énekel az ember, akkor nagyon mély érzéseket hoz ki magából, de sohasem konkrétumokat.

Privát érzelmeinknek sem adhatjuk át magunkat a színpadon teljes mértékben, mert könnybe lábad a szemünk, és elszorul a torkunk…

Ez lenne a profizmus, amit meg kell tanulni. Én sem tudom még száz százalékkal, de tanulom, gyakorlom. Ugyanazt az érzést hozom elő a torkomból, mint amikor a sírás fojtogat, de mégsem pont azt, merthogy tudnom kell közben kell énekelni…

Wolf Péter kiváló dalait például. Apukád a könnyűzene klasszikusainak nagymestere. Szerzeményei révén több világhírű magyar operadíva lemezén is közreműködhettél – köztük Sass Sylvia Ave Maria című albumán. Hogyan emlékszel a felvételekre?

Sass Sylvia elképesztően profi. Édesapámmal nagyon sok stúdiómunkát végeztem, ő tanított meg például arra, hogy nem lehet megérkezni sehová felkészületlenül. Sem stúdióba, sem fellépésre, de még próbára sem. Én egyszer engedtem meg magamnak az életben… hatalmas pofont kaptam – gyakorlatilag saját magamtól.

Szoprán lévén, -akit számos egyéb műfaj mellett megérintett a crossover szele is-, nem kacérkodtál a gondolattal, hogy komolyzenei pályára lépj?

Annak idejen igen. Dékány Endréhez járok énekelni tanulni, – ő fantasztikus tanár, egy mester, és nem is éneket tanít, hanem embert nevel. Vele nagyon sokszor énekeltünk órán komolyzenét, operákat. Nagyon szerettem, és jó is volt, de az én lelkem ennél… az sem igaz, hogy könnyedebbre vágyik, mert mondjuk a Szerelem miért múlsz számomra ugyanolyan drámai énekelnivaló, mint mondjuk egy operaária, csak mások a stíluselemei, meg más a műfaj maga. Énekeltem Gilda áriáját (Caro nome – a szerk.) énekórán például. Ezek nagyon jó utazások voltak… Inkább azt mondom, hogy a habitusom nem operaszínpadra való. Ugyanakkor vannak régi, 100 éves operafelvételeim…1904-ből például… Azok az előadók úgy énekeltek még operát, ahogy igazán jó, ahogy igazán kell. Véleményem szerint nem szabad, hogy nagyon modorossá váljon az előadásmód.Tulajdonképpen mindegy, komoly vagy könnyűzenét hallgatsz – mindannyian a zene által közvetített érzelmekre vágyunk…

Felemelő katarzisra; lélekemelő, megnyugtató dallamokra. Szóba került az imént az Ave Maria, és előadója, Sass Sylvia. Engem személy szerint megrendít az a töretlen elhivatottság és küzdeni tudás, amely jellemzi a máig töretlenül népszerű művésznőt.

Ezekből kell tanulni… Minden egyes alkalommal, amikor ilyet látok, hogy valaki meggyógyul, meg emberfeletti dolgokat csinál, akkor mindig azt mondom, hogy úristen, én hol vagyok ehhez képest, én ezt nem bírnám végig csinálni… (Sass Sylvia évekkel ezelőtt súlyos tüdőbetegségen esett át. Pályafutását azonban ez sem törhette meg. Betegségéből felgyógyulva ma Dél-Franciaország és Magyarország között ingázik. Énekel, fest, tanít, könyveket ír – a szerk.)
A családban van egy 101 éves hölgy. Kemény élete volt, megélte a világháborút. Az a generáció egy nagyon kemény életet kapott, és túl kellett élnie. Nem szeretem, amikor szídják a mai fiatalokat. Ők is ugyanolyan kemények lennének, ha olyan életszituációval találkoznának… Azt gondolom, hogy az ember nagyon sokat tehet, nagyon emberfeletti tud lenni, ha olyan helyzetbe kerül, amely megkívánja azt. Az ember pedig csak reméli magáról, hogy helyt tudna állni, ha ilyen helyzetbe hozná az élet…

No, de vissza a jelenbe, készülőben legújabb szólóalbumodhoz. A diszkó, retro mellett elképzelhető, hogy visszakalandozol a korábban általad oly magas fokon preferált jazz irányába?

Ezen a lemezen biztos, hogy nem. Ez egy új korszak az én életemben is. Nagyon jó kirándulás volt a jazz, nagyon élveztem, de ez most egy más típusú lemez lesz. Sokkal közérthetőbb, ahogyan az első dal is, a Szerelem, miért múlsz, ami azért nagyon jó elegy, mert él benne a 80-as evek zenéje, -amit én imadok-, emellett pedig egy nagyon modern, mai hangzást kapott – ezáltal pedig eljuthat nagyon sok emberhez. Fontos, hogy olyanok legyenek a dalok, amelyek az előadóról szólnak. Most az a feladat, hogy összeekössem ezt a kettőt. Az nem baj, ha olyan a zene, amit sokan szeretnek.

Így van. Hiszen bár Wolf-áramlat című debütáló lemezed mindent magába foglalt, amit fontosnak tartottál elmondani magadról akkoriban, mégsem jutott el a nagyközönséghez…

Igen. Az a helyzet, hogy van az éneklés, és van a marketing… Ezért is köszönhetek olyan sokat az az X-Faktor-nak, mert szinte mindent elértem vele 3 hónap alatt, amit magamtól nem tudtam előtte.

A hozzád hasonló profikat ennek tükrében arra bíztatnád, hogy jelentkezzenek?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Mert én azt mondanám, hogy igen, de mindenki csak maga tudja a lelke mélyén, hogy ez az ő útja vagy sem. Én, amikor néztem az előző tehetségkutatókat, akkor olyan okos voltam a tv előtt… Aztán rájöttem, hogy azért nézem furcsa szájízzel az adásokat, mert én szeretnék ott lenni…, és amikor elkezdték beharangozni az X-Faktort, akkor tudtam, hogy ez az a tehetségkutató, ahová nekem is mennem kell. Voltak próbálkozásaim előtte is, nem véletlen, hogy nem sikerültek… Az első Megasztárba jelentkeztem, és saját magam miatt jöttem el. Bekerültem az első ötven közé, akkor kellett volna szerződést kötni…

Te pedig megtorpantál.

Igen. Akkor nem voltam rá kész- se lelkileg, se hangilag, se emberileg – semmilyen szempontból. Nem akartam közismert lenni, nem akartam, hogy felforduljon az életem. Én akkor gyerekeket akartam, és meg is torpantam. Utána azért átfutott rajtam, hogy lehet, hogy sikerült volna akkor, de lehet, hogy nem lennének most gyerekeim. Az is lehet, h jól sikerült volna, lehetnének gyerekeim, és remek lenne az életem, de valamiért ez nem akkor történt. Soha nincs vége semminek… Jókor jött el a megfelelő pillanat…

Immár nemzetközi léptékű sikereid mind ezt igazolják, továbbá, hogy a harmadik x-en túl is érdemes nekifutnunk, hogy harcoljunk az álmainkért. Ez eddigi pályád legfőbb üzenete, azt gondolom.

Abszolút így van. Eleinte azért nehéz volt… Amikor elindultam az X-Faktorba, sokakat kellett meggyőznöm arról, hogy ez egy jó ötlet… Nyilván, aki nagyon szeret engem, az attól féltett, hogy egy ilyen műsornak nem kell majd egy kétgyerekes, 35 éves anyuka… Én azonban mindig éreztem, hogy valamikor be fog következni az áttörés… Éreztem, hogy ez benne van az én életemben… Az az igazság, hogy az anyasággal szerintem a nők megtanulnak iszonyúan koncentráltnak lenni, ami rám is igaz. Az én fiatalkori éveim valahogy szétmállottak… Csináltam ezt-azt-amazt, de nem volt semmi konkrét, megfogható, összpontosított dolog benne… Amikor azonban gyerekeid vannak, akkor az ember ezt hipp-hopp megtanulja. Hirtelen rájön, hogy 24 óraba milyen sok mindent be lehet sűríteni. Ez nekem nagyon jót tett a pályámon is, mert megsokszorozódott az energiám. Azelőtt se voltam egy lábat lógató típus, de most tényleg úgy érzem, hogy bármennyi energiám van. Valószínűleg nem állok egyedül azzal, hogy későn érő típus vagyok. Nagyon fontos, hogy az ember tudja magáról, ha az. Akkor teljesen mindegy, hogy ki mit mond, mi az általános nézet, csak magának kell elszámolnia. Sokkal jobb, ha megpróbálom, és nem sikerül, rajtam kívülálló okokból; mintha azt mondom: ó, ez már nem illik, én nem próbálom meg. Aztán ott fogok ülni nagymamaként, a falba verve a fejem, hogy miért nem próbáltam meg… Mi vesztenivalóm lehet? Legfeljebb nem sikerül… Nem szabad klisék szerint működni, hogy egy dolog csak egy bizonyos életkorban működik… Nem, ez nem így van. Egyszer pedig mindenképpen eljön az a pont, amikor az ember úgy érzi, hogy lépnie kell…

KONDOR CSABA NORBERT